Egy reggel Budapest felé autózva elgondolkodtam, és nem kanyarodtam le ott, ahol kellett volna. Erre persze csak ott döbbentem rá, ahol már nem tudtam visszafordulni, lévén az M3 bevezető nem sok helyen enged ilyen lehetőséget. Nem vagyok született budapesti, nem ismerem a rövidebb, gyorsabban járható utakat, az első ötletem a megmentő GPS volt. Szerencsémre piros volt a lámpa és az utcanév is csak négy betű.
Adott egy útvonalat, amit 1 óra 25 percesre becsült. A célpontnak azt a helyet adtam meg, ahol le akartam tenni az autót, hogy onnan a feltúrt budai részeken csak tömegközlekednem kelljen. Ezzel a számítással addigra értem volna a parkolóba, amikor már a “jelenésem” helyszínén kellett lennem.

Araszoltam a rettentő lassú forgalomban, és közben gondolkodtam.
Megnéztem, mi is a helyzet most.

Megállapítottam, hogy egyszerre vagyok dühös, csalódott és értetlen. Ezen kívül ideges is.

Megnéztem, mit gondolok minderről.
Egyrészt természetesen azt, hogy nem ez volt minden idők legsikeresebb közlekedése a részemről.
Aztán azt, hogy nagyon ciki lenne elkésni.
Elég jó-e nekem, amit a gps mond, vagy inkább én szeretném irányítani a helyzetet?
Majd azt, hogy vajon van-e esélyem nem elkésni, ha másként döntök?

És hogy mit csináltam mindezek után?
Kerestem egy bal kanyart és egy alkalmas helyen és időpontban megfordultam.

A GPS persze kattogott, rezgett és folyamatosan újratervezett, de nem jutott semmire, továbbra is azt az útvonalat mutatta, amelyet először meghatározott magának. És nekem.
Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy én másként döntöttem.

Megvizsgáltam a lehetőségeimet és azt választottam közülük, amelyik közelebb visz a célomhoz. Az egyik lehetőségként azt láttam magam előtt, hogy a GPS iránymutatása alapján és követésével valahogyan, valamikor eljutok oda, ahová szeretnék. Közben nemigen van módom a változtatásra, lévén, hogy olyan úton jártam, ahol még anyósülésen sem előtte.
Mekkora a rizikó, hogy nem érek oda, vagy hogy egy bizonyos ponton dugóba keveredek, ahol nem ismerek menekülőútvonalat? Hogy érzem majd magam közben? Hogy érzem majd magam, amikor – valószínűleg elkésve és meglehetősen idegesen – megérkezem?

Az, amit én választottam, lehetőséget adott a számomra, hogy visszavegyem az irányítást és kihozzam a legjobbat a nehézségből. (Csendesen teszem csak hozzá, nem ez volt az egyetlen erre a napra. :))

Mi a tanulság?

Mindig van választási lehetőség, a “nem tehettem mást” egyszerűen nem elég jó válasz a helyzetre.
– Előfordul, hogy hibázunk, ám nem kell a hajóval süllyednünk. Egy ki nem használt lehetőség helyett teremthetünk másikat.
Nálunk van az irányítás. Sem gps, sem más nem veheti ezt el tőlünk. Csak ha hagyjuk.
– Az érzelmeink segítenek a megfelelő döntés meghozatalában, ha mérlegre tesszük és értékeljük a belőlük származó információkat.

Ja, és ezzel a fordulóval, bár összességében veszítettem 18 percet, mégis bőven időben odaértem, ahová mennem kellett.

Elmaradt az idegeskedés, az önmagam hibáztatása. Jól akartam kijönni ebből a helyzetből, és erre fókuszáltam.
Neked is menni fog! 😉

Ha jól jönne egy kis további támogatás az úton, várunk az olvasóink közé:

0