igazsagferditese

Vasárnap volt a pihenőnap a héten, kipihentük a szombati eltévedős kirándulást. :)

Előkerült a favonat. Zezus már napokkal ezelőtt szerette volna elővenni a vonatot, de vagy éppen a szőnyegen nem volt hely a többi játék miatt, vagy éppen kicsit kapkodósabb időszakban jutott eszébe. Ez a vasárnap tökéletes volt a vonatozásra. A szőnyegek – még – üresek, és időből is volt bőven.

Megtervezett és épített egy olyan pályát, ahol a sínek egy szakaszon a magasban folytatódnak, mintha csak egy hosszú hídon menne át a vonat.

Hétfőn Zezus suliba ment, Lius viszont kihagyta az ovit, köhögött, így arra gondoltuk jobb, ha még egy napig itthon marad. Játék közben véletlenül ledöntötte a magasba emelt sínpályát. Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog, mert azonnal próbálta helyrehozni. Azonban nem sikerült tökéletesen visszaállítani az eredeti állapotot.

Amikor a bátyja hazaért, rögtön észre is vette a hibát a vonatpályában.

– Ki rombolta szét a vonatomat? – kérdezte haragosan és számonkérően. (Eléggé fenyegető volt a hanghordozása.)

– Nem én voltam – vágta rá azonnal Lius.

Tanúja voltam ennek a beszélgetésnek, és nagy hirtelen nem jutott más az eszembe, minthogy annyit mondjak:

– Akárki is tette, már nem lakik itt – próbáltam enyhíteni a hangulatot.

Szerencsére Zezust jobban lekötötte, hogy a pályát megjavítsa, mint csalódottságát és mérgét fenntartani. Pár perc alatt kijavította a hibát, és már egyáltalán nem tűnt mérgesnek, boldogan játszott a vonattal.

De én mit kezdjek Lius reakciójával? Egyrészt megértem, hogy ijesztő volt, ahogy Zezus a tettest kereste. Valószínűleg nekem sem lett volna nagy kedvem a helyében előre lépni és töredelmesen bevallani, hogy én romboltam le a síneket.

Ez lecke volt nekem, a szülőnek. Fel is véstem az emlékezetembe, hogy legközelebb, ha bánt valami, akkor az érzéseimről beszéljek, még ha csalódott, dühös vagy akár frusztrált is vagyok. Vajon mi történt volna, ha Zezus a  „Ki rombolta szét a vonatomat?” kérdés helyett így kezdi:

– Jaj. Annyit dolgoztam ezzel a vonatpálya megépítésével és most tessék, le van rombolva.

Vagy

– Nagyon bánt, amikor játszani szeretnék a vonattal és azt látom, le van rombolva amit építettem.

Nem vagyok biztos benne, hogy Lius bármilyen ehhez hasonló nyitás után azonnal elmondta volna, mi történt. Lehet, hogy csak csendben maradt volna. Az viszont valószínű, hogy nem tagadta volna azonnal le tettét, hiszen nem volt kérdés illetve számonkérés. Valószínűleg nem érezte volna  szükségét, hogy úgy védekezzen, hogy közben elferdíti az igazságot.

Miután empatikusan így átgondoltam a helyzetet Lius szemszögéből és a tanulságot is levontam, még mindig az volt bennem a megválaszolatlan kérdés, hogy mit kezdjek az igazság elferdítésével. Ez nem az a mesélős, kitalálós helyzet volt, amikor a kisebb gyerekek egy megtörtént eseménybe beleszövik fantáziavilágukat.

Lehet, hogy Te is találkoztál már azzal a helyzettel, amikor gyermeked mesél valamit, abba belekerülnek fantázia elemek is. Ez nem olyan helyzet volt.

Nekem úgy tűnt, a konfliktusmegoldási módszere itt hibás. El akarta kerülni a nézeteltérést bátyjával, de erre rossz eszközt választott. Úgy láttam két lehetőségem van:

  1. Nem avatkozom be, hagyom, hogy az események haladjanak a saját medrükben.
  2. Valamit kezdek a helyzettel, hogy szembesítsem Liust a helytelen döntésével.

Én az utóbbit választottam. Úgy éreztem, ha ezt a pillanatot most annyiban hagyom, akkor Lius megerősítést nyerhet, hogy helyes volt a döntése. El akarta kerülni a konfliktust és lám sikerült is. Legközelebb ugyanígy fog dönteni, mert már egyszer (legalább) bevált. Ezt pedig szeretném elkerülni.

Ugyanakkor nem szerettem volna, ha a szembesítés után Lius újra védekező álláspontra helyezkedik és esetleg úgy gondolja, hogy legközelebb ügyesebben terelje el magáról a gyanút. Olyan ügyesen, hogy én se szúrjam ki, hogy nem mond igazat. Kötéltánc lesz ez, már akkor tudtam. Meg kell találnom az egyensúlyt a két egymásnak ellentmondó cél között. Az egyik, hogy szembesítsem, a másik, hogy ne kényszerítsem ezzel újra védekező helyzetbe.

Pár perccel később, amikor Zezus már elmélyülten vonatozott a kijavított pályán és Lius éppen keresgélte mit is játszhatna, félrehívtam.

– Huh, ez meleg helyzet volt. – kezdtem mondanivalómat, de azt láttam rajta, nem érti, mire gondolok.

– Ijesztő volt, ahogy Zezus meg akarta keresni, ki rombolta le a síneket – folytattam.

Most már láttam, hogy érti, mire gondolok, mert szemlesütve, szégyenlősen, némán bólogatott. Ekkor villant be, hogy Lius nem is igazán a veszekedést akarta elkerülni Zezussal, hanem sokkal inkább a szégyenérzésével küszködött.

A szégyen egy nagyon erős érzés. Nagyobb hatása lehet, mint akár a félelemnek vagy a haragnak. Extrém helyzetekben az annyira eluralhatja a szégyen érzése az embert, hogy el sem tudja képzelni a következő napot.

– El tudom képzelni, mennyire bántott, amikor leborultak a sínek és összedőlt a pálya. Tudom, mennyire próbáltad kijavítani és mennyit küzdöttél az újraépítéssel – mondtam Liusnak, ezzel is érzékeltetve, hogy velem biztonságban érezheti magát. Ő némán bólogatott, de már nem tűnt ijedtnek, vagy szégyenlősnek. Egyenesen, egyetértőleg nézett a szemembe. Egy kicsit úgy éreztem meg is könnyebült, azt tapasztalva, hogy van rajta kívül más is, jelen esetben én, aki megérti mi történt. Úgy éreztem itt az ideje együtt kitalálnunk, mit is lehetne kezdeni ezzel a helyzettel, ami jobb megoldás, mint az igazság ferdítése, illetve tagadása.

– Szerinted Zezus mit szólna, ha mindezt elmondanád neki? – rukkoltam elő a farbával.

– Te mond meg neki. – kérte a segítségem.

– Amúgy szeretnéd, ha Zezus is tudná mi történt? – kérdeztem vissza, hogy biztos legyek abban, valóban el szeretné mondani Zezusnak. Lius hevesen bólogatott.

– És azt szeretnéd, hogy én mondjam el helyetted?

Újabb bólogatás.

– Rendben. Odamegyünk mindketten és elmondom, mi történt. Legközelebb neked kell majd elmondanod, ha ilyesmi történik, OK?

Újabb bólogatás. Miközben Zezushoz mentünk, azon gondolkodtam, hogy a reakciója mennyire fogja megerősíteni a testvérét, hogy ez egy jobb választás az igazság ferdítésénél, vagy esetleg mennyire rossz volt elmondani az igazat. Fogalmam sem volt mi fog történni, de bíztam Zezusban. Úgy tűnt jót játszik a vonattal, de nincs annyira belemerülve a játékba, hogy zavaró lenne megszólítani őt.

– Zezus, valamit mondani szeretnék neked Lius nevében – kezdtem bele a mondókámba.

– Igen? – fordult felém érdeklődve.

– Az történt, hogy Lius délelőtt, véletlenül lerombolta a vasúti pályádat. Nagyon bántotta a dolog és azonnal megpróbálta visszaépíteni a ledőlt síneket. Viszont ez nem sikerült neki tökéletesen. Mindenképpen szerette volna, ha ezt megtudod, de engem kért meg, hogy elmondjam neked – foglaltam össze a mondanivalókat.

Zezus Lius felé fordult:

– Semmi baj. Ilyen bárkivel előfordulhat. Én is lerombolhattam volna véletlenül. Egy perc alatt újraépítettem. Jössz vonatozni? – kérdezte Liustól.

A történetnek ennél jobb vége nem is lehetett volna. Kíváncsian várom, hogyan dönt Lius legközelebb.

Közben én is készülök rá, hogy az azonnali, direkt számonkérés helyett már az első pillanatban empatikusan álljak minden nézeteltérés elé.

Ha átment az üzenet, hogy egy oldalon állunk, akkor lehet számon kérni, de csak úgy, hogy abból ne legyen újra védekezés. Mert mi ebben hiszünk. Hisszük, hogy mindent meg lehet beszélni, ha megvan a szándék. Hisszük azt is, hogy egymás álláspontja felé az érzések segítségével közelíthetünk.

Turáni Szabolcs

kapcsolatépítész

Írd meg a véleményed

*

Az e-mail címed nem tesszük közzé.